Az én bizalmamat ki kell érdemelni – mondják sokan, miközben királylányként ücsörögnek a vár legfelső szobájában. Egyedül. Nem véletlenül.

Ha a bizalmadat ki kell érdemelni, az azt jelenti, hogy mindenki, akivel megismerkedsz, először bizalmatlanságot kap tőled, tehát még azelőtt bünteted őket, mielőtt bármilyen hibát elkövetnének. Ráadásul elvárod, hogy mint valami mesehős, küzdjenek érted, nyerjék el a jutalmukat, helyből alárendelt szerepből indulva.

Ezt csak akkor engedheted meg magadnak, ha tényleg te vagy a királylány a meséből. A való életben viszont mindenki megérdemli a bizalmadat, és ha ezt nem tudod megadni, az kizárólag a te problémád, a másik félnek egyáltalán nem kötelessége megküzdeni érte.

Ugye neked sem esik jól, ha nem bíznak benned?

A bizalmat egy egészséges és egyenrangú kapcsolatban nem kiérdemelni, csak elveszíteni lehet!

A rossz tapasztalatok, a régi, fájdalmas történetek és a padló emléke sok induló párkapcsolatban eredményezi azt, hogy az egyik fél folyamatosan egy vagy több régi partneréhez hasonlítja az újat. Ez akkor is rossz, ha a régi az etalon, de még rosszabb, ha a régi partner hibáit kutatjuk az újban. Elég egy hasonló megnyilvánulás, egy ismerős szóhasználat, egy már többször elhangzott mondat, és kész is a gyomorgörcsös “tudtamhogymegintugyanazlesz” ítélet. Csakhogy ezt az ítéletet nem valós tények alapján hozzuk, ez csupán a félelmeink által felnagyított apró hasonlóságokból megalkotott agyszüleményünk.

A megoldás megint a bizalom. A bizalom, ami ott kezdődik, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok jól dönteni. És elhiszem magamról, hogy ha mégsem döntöttem jól, azt újra képes vagyok túlélni. Bízom magamban. És bízom a másik félben is.

Az ártatlanság vélelme nemcsak a bíróságon illeti meg az embereket, hanem a kapcsolatokban is.

Legyünk tisztában azzal, hogy a legtöbb “sztori” csak a mi fejünkben él, a saját félelmeink táplálják azokat. Egyszervolt Kovácsra ugyanis nem hasonlíthat Mostvan Szabó, de Lehethogylesz Kiss sem ugyanaz. Bizonyíték nélkül nincs bűntett. A bizonyítékok pedig nem alapulhatnak feltételezéseken. Gondoljunk csak bele, mi történne, ha a bíróságokon mindenkit a “szerintem” alapján ítélnének el…

Na és mi történik, ha én megbíztam, de mégis átvertek?

Egy ember életében ez előfordul párszor. Kikerülhetetlenül. De attól még, hogy néha betévedünk egy-egy zsákutcába, nem kell minden utcát zsáknak látnunk. És főleg nem kell előre félnünk tőlük. Ahogy minden sikerhez elengedhetetlen néhány kudarc, ahogy minden megtérüléshez kell a befektetés is, úgy a boldogság sem nagyon létezik néhány csalódás nélkül. Ezek a zsákutcák mindig tanítanak, de fontos, hogy ne a félelmet, az előítéleteket, a bizalmatlanságot tanuljuk meg belőlük, mert azzal nemcsak a másikat, hanem magunkat is folyamatosan büntetni fogjuk.

A legtöbb boldogtalan pillanatot az hozza, amikor valamiről vagy valakiről nem hisszük el, hogy jó is lehet. Amikor úgy állunk hozzá bármihez, hogy úgysem fog sikerülni. Vagy amikor ahelyett, hogy belevágnánk, azon tanakodunk, hogy milyen veszélyeket rejt. Amikor a hibákat, a problémákat, az akadályokat keressük. Mind-mind olyan pillanat, amiben félünk, aggódunk, amiben a rossz érzéseket tápláljuk. Már önmagában a félelemmentesség is boldogabbá tenne minket. Hát még, ha bátran belevágnánk mindenbe, amit igazán szeretnénk!

Ha egyedül nem sikerül átkereteznünk a gondolkodásunkat, érdemes szakember segítségét kérni. Ne legyünk a saját boldogságunk gátjai, a boldogság mindenkinek, kivétel nélkül JÁR! Ahogy a bizalom is.

Share on Facebook
Facebook

Ha tetszett...