Bajor Imrével az egyik kereskedelmi csatorna székházában találkoztam sok-sok évvel ezelőtt. Akkoriban kacérkodtam a gondolattal, hogy újságíró leszek. Életem első “sztárinterjújára” készültem, és mikor ezt bevallottam neki, ő megsimogatta a karom, majd kávéval kínált. Azt mondta, mindenki volt egyszer kezdő, de nem mindenki meri ezt bevallani. Majd leült mellém, bekapcsolta a diktafonomat, és mosolyogva súgta: Segítek!

bajorimre_collageblog

Köszönöm, hogy fogadott annak ellenére, hogy nem szereti az újságírókat.

Igyon egy kávét, és nyugodjon meg, nem eszem meg. Az a helyzet, hogy ez egy kis ország. Nagyon kevés ember van, akivel el lehet adni egy lapot. Az újságíró abból él, hogy olyanokról ír, akikről szívesen olvasnak az emberek, például rólam, engem pedig népszerűsítenek ezek a cikkek, és erre szükségem van. Eddig rendben is van. Na de nem történik velem annyi minden, amiről minden héten nyolcszor tudnék interjút adni. Amit valójában nem szeretek, az az, hogy évtizedek óta az unalomig ismételt kérdésekre válaszolgatok. Ezerszer válaszoltam már, nem tudok jobbat, többet mondani, azt meg végképp nem szeretem, amikor a bulvárlapok megkérdezik, hogy hol voltam tegnap este. Ez nem hír. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy örüljek annak, ha megírják, hogy a Nagymező utcában pisiltem egy fa alatt.  Gondolom, most a szerepeimről fog kérdezni. (nevet)

Nem terveztem, de ha szeretné… Az emberek inkább a humoros oldaláról ismerik, miközben komolyabb darabokban is játszik.

Na igen. Több tévésorozatban is voltam, jelentek meg lemezeim, ezerféle színdarabban játszottam. Az emberek valóban inkább a humoros szerepeimmel azonosítanak, mert azokat kapja fel jobban a média. Ez óriási erő, ezzel nem lehet versenyezni, hiába nem ezek életem fő művei.

Zamárdiban egyszer egy pizzás azt mondta nekem: Jaj, de jó volt maga a Rafaelben! (Szomory Dezső: Szabóky Zsigmond Rafael; színdarab – a szerk.) Meglepődtem, és visszakérdeztem, hogy tényleg ilyen nagy színházba járó-e, mire kiderült, hogy neki nincs tévéje, csak színházba és moziba jár. Valami fantasztikus érzés volt, hogy olyan embertől kaptam dicséretet, aki soha nem látott a tévében. Azóta is sokszor eszembe jut. Csak hát ilyen emberből kevés van. Egyre kevesebb.

Úgy tűnik, mintha kicsit zavarná a vicces figura képe.

Egyrészt ebben is rengeteg munka van, csak ezt az emberek nem látják. Woody Allen is egy vicces figura, vagy Chaplin is. És sokan mások, akikről senki sem tudja, hogy kicsodák. Nehéz ezt jól csinálni. Fel tudok ide állítani magának ezer ilyen figurát, csak éppen nem kapcsolná be miattuk a tévét. Jóval mélyebb dolog ez annál, mint amit látnak belőle, kell hozzá az a pár évtized, hogy az ember eljátsszon egy ilyen vicces karakterrel és közönség elé merjen állni vele.

Másrészt tényleg zavar egy kicsit. De tudomásul kell vennem, hogy a színház jelentősége megkérdőjeleződött, és bár színházra mindig szükség van, a média elvette tőle a közönséget, és jóval kisebb lett a hírértéke. Egyébként én rengeteget játszottam színpadon, de lecsökkentettem a mennyiséget. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy borzasztóan untam a mindennapi stresszt, hogy mindennap halálra kell izgulnom magam. Elég egy darab is. Aztán egy másik. Nem kell több egyszerre. Mindenki tudja rólam, hogy iszonyúan izgulok minden fellépés előtt, ezt nem kell részleteznem. A másik ok, hogy rá kellett jönnöm, ha minden színházi felkérést elfogadnék, akkor sem tudnám eltartani a családomat. Amikor a média ilyen hihetetlen szerepet tölt be az emberek életében, akkor még az olyan konzervatív embernek is, mint én, tudomásul kell vennie, hogy ebből lehet jobban megélni.

Mit jelent az, hogy konzervatív?

Leginkább azt, hogy utálom azt a vircsaftot, ami ma itt megy. Ezt az irdatlan hangoskodást, üvöltözést, a nagy tegeződéseket. Ha tehetném, én ma is konflissal járnék autó helyett, fehér selyemsállal a nyakamon, cilinderrel a fejemen. Egy békebeli korban élnék normális életet. Nagyon nem bírom már azt, ami körülöttem van, de el kell fogadnom. Hogy én ezt szeretem-e vagy sem, az senkit nem érdekel. Rajtam kívül.

Ebben a békebeli korban mi lenne a legfontosabb?

A gyerekeim, ahogy most is. De hát ez természetes. Az viszont nem, hogy rendszeresen megkapom tőlük, hogy apa, neked mindig dolgoznod kell. Sajnos a gyerekeim úgy nőttek fel, hogy az első, amit megtanultak, hogy apa megy dolgozni. Ez borzalmas. Volt, hogy a lányommal együtt sírtunk emiatt. Én ezt nem akarom, és ezért változtatnom kell. Nem akarom többé azt hallani, hogy nincs időm rájuk.

Más is van, amire nincs idő?

Gyakorlatilag semmire sincs. Egyszerűen nem lehet velem élni. Hogy jövök én ahhoz, hogy bármit követeljek, mindegy, miről van szó, szeretetről, hűségről, odaadásról, kedvességről, miközben én semmit sem tudok adni? Úgy nem lehet élni, hogy reggel elmegyek és éjszaka jövök haza. Igyekszem okosabb és megfontoltabb lenni ebből a szempontból.

Milyen életutat szán a gyermekeinek?

Nem szánom őket semminek. Nagyon távol áll tőlem, hogy valakire ráerőltessem az akaratomat, főleg a gyerekeimre nem akarom. Lesznek, amik lesznek. A lányom nagyon tehetséges, állandóan produkálja magát, a fiam sokkal csendesebb gyerek. Majd kialakul. Amihez kedvük van. Egészségesek legyenek és gerinces emberek, akik nem adják el magukat mindenféle vacakért. A többi nem érdekel.

Amikor mégis otthon van, mit csinál?

Otthon az esetek többségében alszom vagy szótlanul tévézek és kapcsolgatok. Egyszerűen muszáj, hogy pihenjek, mert másképp nem tudom azon a fokon csinálni a dolgokat, ahogy kell. És miután meglehetősen maximalista ember vagyok, így aztán otthon egy nagyon unalmas figura vagyok. Az otthon arra van, hogy pihenjek. De én is tudom, hogy ez így nem jó.

Mi az, ami dühíti, amivel fel lehet idegesíteni?

Ami igazán dühít, az a tehetetlenség, de sajnos abból jut a legtöbb. Amit pedig nagyon nem tudok elviselni, az az agresszivitás. Bármilyen agresszív viselkedést, kiabálást, ordítozást hallok, vagy verekedést látok, attól rosszul leszek és menekülök. Ha nagyon beteg lennék, azt sem tudnám elviselni.

Nagy hipochonder hírében áll.

Igen, bizonyos mértékig az vagyok. Nem úgy reagálok a dolgokra, mint egy normális ember. Nagyon sokat foglalkozom magammal, reggeltől-estig. Azzal foglalkozom, hogy mi van velem, hogy vagyok én, miközben inkább másokkal kellene. Vagy ha már magammal, akkor legalább úgy, hogy a pozitív oldalát lássam, ne azt, hogy mi lehetne velem.

Az emberek elvárják Öntől, hogy mindig jól legyen.

Ez a legnagyobb stressz. Az elvárások. Bárhova megyek, főszerepet játszom. Ha haknizni megyek, én akkor is ugyanúgy összetojom magam előtte, mert nincs különbség, ugyanannyian vannak. Csinálnom kell negyvenöt percet, ami maximálisan kielégíti az igényeket. Tőlem mindig azt várják, hogy mentsem meg a műsort. Mindig én vagyok az utolsó fellépő. Mindig tőlem várják a nagy durranást. Ebbe bele lehet pusztulni. Ha elmegyek egy kocsmába, ott is mindenki azt várja tőlem, hogy mosolygós legyek, jópofa és helyes, holott más ember csak bemegy, megissza a sörét, elmegy és kész. De ha én bemegyek, akkor mindenki engem néz, viselkednem kell, ki kell találnom magam. Bár nekem nem esik nehezemre, hogy természetesen viselkedjek, talán ezért is szeretnek. Viszont az is egy unalmas dolog ám, hogy ennek mindig így kell lennie.

Nincs már meg bennem az a nagy tűz, nem szeretnék már annyit szerepelni, inkább kevesebbet, aztán meg egyáltalán nem. Ahogy figyelem a barátaim, rájöttem, hogy van egy bizonyos kor, amikor az ember inkább visszavonul. Én is erre vágyom. Hogy ne lásson be senki a kerítésen, és azt csinálhassak, amit akarok azzal a pár baráttal, akit meghívok.

Például Koós Jánossal?

Hát igen, Janival több évtizedes barátság köt össze. Együtt töltjük a nyarakat, sokat találkozunk. A szakmából vele vagyok a legjobb viszonyban. Igen sokszínűek ezek a barátságok, és az, hogy esetleg keveset találkozunk, nem jelent semmit. Másokkal is ugyanolyan jóban vagyok, a születésnapomon ott van mindenki. Elég kiterjedt szakmai baráti köröm van, ami nagyon régóta működik. Kipróbált és régi kapcsolatok ezek, csak vannak periódusok, amikor hol az egyikkel, hol a másikkal vagyok együtt többet. Ez legtöbbször csak attól függ, hogy a vidéki házamhoz éppen ki van közelebb. Janinak például nagyon szeretem az életfelfogását, a vitalitását. Soha nem beszélünk szakmáról, csak szórakozunk. Arról beszélünk, hogy mi van a világban, röhögünk, és nem tépjük egymás idegeit. És ami talán a legfontosabb, hogy nem vagyunk irigyek és féltékenyek egymásra.

Ez jellemzi az igazi barátságot?

Igen, az egyik legfontosabb, főleg a mai világban, hogy önzetlenül lehessen szeretni. Hogy ne azért szeressem, mert baromi sok pénze van, vagy van egy hajója és huszonnégy háza. Ezért nem lehet valakit szeretni. Ha szeretem, akkor azért szeretem, mert olyan, amilyen, és az, aki. Én úgysem fogok tőle soha kölcsönkérni, mert nem az a típus vagyok, inkább megdöglök.

Aztán az is nagyon fontos, hogy legyen egyfajta tisztelet. Anélkül nem lehet barátkozni szerintem. Nekem muszáj tisztelnem valamiért, ha másért nem, akkor azért, mert nagyon jó üzletember vagy színész.

A mi pályánknak nagy hátránya, hogy csak egymással tudunk barátkozni. Nem azért nem engedünk be „civileket”, mert sznobok vagyunk, hanem mert mi folyton csak egymással találkozunk. Mert olyan sokat dolgozunk, hogy mindenhol egymásba botlunk. Gálvölgyivel szoktunk azon röhögni, hogy reggel elmegyünk dolgozni, vagyunk négy helyen, és mind a négy helyen együtt vagyunk. Ez hihetetlen.

Gálvölgyi János is közeli, jó barát?

Nagyon jó. Ő is olyan barátom, akivel rendszeresen összejárok. Köztudomású, hogy nem egy könnyű ember, nem is egyszerű vele kijönni. Ugyanúgy gyűlöli a tehetetlenséget, mint én. Ahogy szoktuk mondani, mi ketten még jót nem mondtunk senkiről, de ez persze egy vicc. Érdekes módon a vele való kapcsolatom is több évtizedes, de ő még soha egy rossz mondatot nem mondott rám. Megnézzük egymást a színházban, elmegyünk egymás premierjére, a Pasikban együtt voltunk, a Heti Hetesben együtt voltunk, együtt forgattunk filmet, többet vagyunk együtt, mint a családunkkal. Persze van olyan, akivel van feszültség, de őket most nem említem.

Havas Henrik?

Egyetlen dolgot kell tudni Henrikről. Ő egy elviselhetetlen ember, aki úgy néz ki kívülről, mint akivel három mondatot nem lehet normálisan beszélni. Én vonzom az ilyeneket. De közben akit ő igazán megszeret, annak a gatyáját odaadja. Olyan szíve van, mint amilyen csak nagyon kevés embernek. Elképesztően jó ember. Van egy máz, ami körülveszi, nevezhetjük image-nek is, de az igazság az, hogy egy rendkívül segítőkész és nagyon jószívű pali, és mint ilyen, nagyon jó barát. Ragaszkodik hozzám, én is hozzá, és gyakran családostul is összejárunk.

Havasról könnyű a szeretőkre asszociálni…

Őszintén mondom, én soha nem voltam vesztes. Egy fiatalembernek az a dolga, hogy menjen, éljen. Ha nem teszi, soha nem fog tudni megállapodni. Meg kell nézni azokat a kapcsolatokat, akár színházi vonalon is, amelyek még a főiskola alatt indulnak. Mi lesz belőlük tíz év után? Egy nagyon csúnya, görcsös válás, ami csak az egymásra való fröcskölődésből áll. Nem ez a sorrend. Meg kell fordítani. A sorrend az, hogy az ember fiatalon éljen meg mindent, amit lehet. Na én aztán megéltem! Mentem és csajoztam, mindennap kellett valami sikerélmény, valami hódítás. Nem is igazán az aktusért rajongtam, inkább az udvarlásért. A becserkészés csodálatos pillanataiért.

És most, amikor már ennyi idős vagyok, meg tudok állapodni. Ha elmegy Sharon Stone a bárpultnál, azt mondom: Na jó, akkor igyunk még valamit. Hát volt nekem Sharon Stone-om elég.

Boldog?

Abból a szempontból feltétlenül, hogy van egy fiam és egy lányom. Ennél ideálisabbat nem akarhat magának az ember. A szakmai életem is rendben van, nem vagyok rászorulva senkire anyagilag, és megpróbálom megtartani az emberségemet, amiért talán kedvel ez az ország. Ha ezt elveszítem, és nem ilyen leszek, akkor mindent megérdemlek, és akkor nagyon mélyen magamba kell néznem. De nem fenyeget ez a veszély, úgyhogy boldog ember vagyok. Persze az, hogy hogyan élem ezt meg nap mint nap, egy másik kérdés. A depresszióm, a kétségeim, minden… de hát ez az én magánügyem.

Vallásos?

Nem.

Miben hisz?

A reinkarnációban feltétlenül. Nagyon fontos hinnem abban, hogy nem szűnök meg.

Mi volt előző életében?

Futballista, dobos, vagy műkorcsolyázó.

Ezek gyerekkori álmok?

Igen, ezek ilyen gyerekkori dolgok. (nevet)

Mindenképpen valami olyan ember voltam, aki nagyon önmutogató, és sikeres abban, amit csinál. Ezeket egyébként ebben az életemben is űztem, és azt mondják, elég ügyes voltam. Csak aztán nem volt elég kitartásom. Illetve bizonyos dolgokat nem szerettem, ahogy a jelenlegi szakmámban sem szeretek mindent. A hazudozást például. Fiatal koromban egyszer megkérdezték tőlem, hogy mit szeretek a színházban. Azt mondtam, a büfét és a pénztárat. A többi az nagyon macerás. És akkor kaptam egy fegyelmit. Pedig csak őszinte voltam.

A szerepálmokról kérdezzem?

Ne nagyon.

Sejtettem.

Na jó. A szerepálmokat nem bírom. Állandóan azt olvasom más színészekről, hogy ez vagy az a szerepálmuk, aztán amikor megkapják, megnézem őket, és bűn rosszak benne. Erről nem beszélni kell, hanem csinálni. Az biztos, hogy soha nem fogom Hamletet eljátszani. Tudni kell, hogy mire vagyunk predesztinálva. Tudni kell magunkat kritikusan szemlélni, mert ha nem, akkor elrontjuk az egész pályánkat, az egész életünket. Most képzelje el, mi lenne, ha én elkezdenék macsókat játszani! Mindenki meghalna a röhögéstől. Sajnos nagyon sokan nem látják önmaguk korlátait és lehetőségeit, és ezért elég erős szereptévesztések vannak. Ez nemcsak a színházra, de az életre is vonatkozik.

Mit szeretne még elérni?

Először is egy nagyon hosszú öregkort. Azt mindenképpen, hogy lássam, ahogy a gyerekeim felnőtté válnak. Azt tudni, hogy ők elindultak egy normális emberi élet felé, nincs semmi baj, és talán nekem is köszönhetik, hogy megteremtettem az alapokat.

Egyébként semmit nem szeretnék az élettől, csak jó bulikat, jó beszélgetéseket, nagyokat röhögni, és kivenni az életből azt, ami az enyém. Ugyanúgy ahogy egy rendes, átlag, normális polgár mindenhol Európában. Én nem akarok az űrbe fölrepülni, semmilyen hülyeséget nem akarok. Azt akarom, hogy megmaradjak annak, aki ma vagyok. És ha ezt meg tudom tartani, akkor ennél nagyobb dolog nincs a világon.

Mihez nem ért?

Semmihez, csak ahhoz, amit csinálok. Ezen kívül a világon semmihez. Még egy teát sem tudok megfőzni. De nem is csinálok semmit. Nem vágyom arra, hogy mindenhez értsek, nem a polihisztorok kora a mai. Bár mindenki ahhoz értene, amit éppen csinál, mert akkor ez az ország nem ott tartana, ahol tart, hanem jóval előrébb.

Politizálni szokott?

Egy fehér asztal mellett szívesen elmondom a véleményem, de direktben semmiképpen sem, nem ez a dolgom, a színész dolga nem ez. Politizálni akkor van értelme egy színésznek, ha úgy hívják, hogy Ronald Reagan, aki egy nagyon gyenge színész volt, viszont nyolc évig ő volt az Egyesült Államok elnöke, és emelkedett az életszínvonal. Vele nyert Amerika. Nekem nem éri meg politizálni, miért is tenném. Azért, hogy ott kullogjak a harmadik sorban, és üvöltözzek mindenféle baromságot? Vegyek részt ebben a förtelemben? Még a gondolatától is hányinger fog el. Persze vannak olyan emberek, akikkel szimpatizálok, politikusok is. Olyan politikusok is vannak, akikkel összejövünk, felhívjuk egymást, együtt eszünk. Ez teljesen természetes. Ez viszont nem pártok függvénye, pusztán azé, hogy én azt az embert szeretem vagy nem, jó embernek tartom-e vagy sem. Azt szoktam mondani, hogy se rokona, se ismerőse nem voltam soha senkinek. Nem tartozom senkinek, és más se nekem. És nem is leszek soha semmilyen pártnak tagja.

Vége lesz egyszer ennek a „förtelemnek”?

Remélem, hogy az emberek egyszer majd belátják, hogy mennyire piti dolgokon problémáznak, és közben elfelejtenek élni, elfelejtenek a gyerekeikkel törődni, elfelejtik azt, hogy van egy Balaton, hogy vannak szalonnasütések. Rájönnek majd arra, hogy ez az egész balhé nem számít. Hogy élni kell, normális európai polgár módjára. Most csak azért nem jönnek rá, mert nagyon alacsony az életszínvonal. De abban a pillanatban, amikor elérünk egy nyugati átlagpolgár szintre, már nem lesz rá idejük. Mert dolgozni kell, és meg kell teremteni az anyagi javakat. Legalább is így képzelem.

Száz év múlva mi legyen az egy szó, ami az emberek eszébe jut Önről?

Jesszusom! Hát ez sajnos az én esetemben nem reális. Ehhez az kell, hogy az ember harminc-negyven évet végig tudjon forgatni. Sajnos a celluloid az egyetlen dolog, ami miatt fönt lehet maradni, de Magyarországon szinte alig van filmgyártás, és örül az ember, ha egy szerepet kap, ha legalább az unokáknak egy mozit meg tud mutatni. Száz év múlva ez senkinek nem jelent semmit. Annak viszont örülök, hogy most nincs senki az unokától a nagymamáig, aki ne tudná, hogy ki az a Bajor Imre. És az én életemben ennél fontosabb dolog nincs, nagyon örülök, hogy ezt elértem.

Az meg, hogy mi lesz száz év múlva… én nagyon remélem, hogy azzal a pár jó baráttal le tudunk ülni egy pókerpartira valahol ott fönt, nem lesz semmi gondunk, meg tudunk inni egy-két jó whiskyt, és akkor olyan nagy baj már nem lehet.

Mit nem kérdeztem meg?

Szerencsére azt, amit mindenki más már megkérdezett. Kér még kávét? Megcsinálja nekem is?

bajorimre4

(Az interjút megrendelő magazin még a tervezett megjelenés időpontja előtt megszűnt, így ez a beszélgetés még soha sehol volt olvasható)

Share on Facebook
Facebook

Ha tetszett...